Mint a pszichológiai kérdések általában, a rendrakás is egyszerre végtelenül komplex és végtelenül egyszerű lelki folyamat. Tanulmányok idézése és számadatok, statisztikák nézegetése nélkül is egyszerű átlátni, miért olyan fontos a lelki egészségünk szempontjából, hogy rendezett, nekünk megfelelő környezetben éljünk.
De milyen is az?
Van, aki számára fontos, hogy a ruhák élükre legyenek vasalva, mások azt sem tudják, van-e vasalójuk otthon. Egyeseknek belefér, hogy a komódon halomban álljanak a tárgyak, másoknak már az is kényelmetlen, ha egy centivel arrébb mozdult a kaspó a polcon. Van, akit nem zavar egy-két folt a csempén, amíg nincs szemmel látható összevisszaság; mások gond nélkül elöl hagynak véletlenszerű halomban tárgyakat, de egy porszem sem ülhet a polcon.
A „tiszta” és „rendes” határértéke egyénileg változik – sokszor egyébként ez okoz konfliktust együtt élő felek között, amíg nem tisztázzák a fogalmi eltéréseket! Érdemes tehát első lépésként ezt megbeszélni legalább magunkkal: mi az a szint, amivel elégedettek vagyunk? Hol kezdődik a „tisztaság” és melyik feladat kerget minket az őrületbe, ha nincs elvégezve?
Lehet, hogy nekünk az az igényünk, hogy minden nap kiürítsük a kukát, függetlenül attól, hogy mennyire van tele. Lehet, hogy számunkra a tárgyak csak zárt szekrényekben találják meg a helyüket, és amit elöl hagyunk, azt zűrzavarnak éljük meg. Lehet, hogy éppen a zárt szekrények kergetnek minket őrületbe, és sterilnek, személytelennek érezzük tőle a teret. Van, akinek kismillió mütyür és csecsebecse teszi otthonossá az asztalát, míg más még a laptopot is elteszi egy fiókba, amikor lejárt a munkaidő.
Nagyon sokan szeretnének rendezettebbek lenni, de nehéz célba érni anélkül, hogy egyáltalán tudnánk, hol van a célszalag!
Gondoljuk végig, mik azok a dolgok, amik miatt bosszankodunk, ami miatt veszekszünk azokkal, akik együtt élnek velünk – vagy éppen ők veszekszenek velünk… Azt is érdemes észben tartani, hogy az igényeink nincsenek kőbe vésve. Kamaszkorunkban teljesen más igényeink voltak, mint egyedülálló fiatal felnőttként, vagy friss egyedülállóként. Mások lesznek az igényeink egy kollégiumi szobában, mint az első saját otthonunkban. A prioritások az élethelyzettel, a mentális állapottal, de még a körülöttünk zajló globális helyzettel együtt is változhatnak.
Ha nem vagyunk benne biztosak, hogy most éppen mik az igényeink, az internet segíthet: irány a Pinterest, Instagram vagy hasonló oldalak, és kezdjük el nézegetni a képeket lakásbelsőkről, rendszerezett és rendszerezetlen terekről. Mi az, ami tetszik, ami vonz? Mi az, ami bár esztétikus, de nem akarnánk a saját életünkben? Mi az, amitől a falra mászunk, és mi az, amire csak vállat vonunk? Ezekből a megfigyelésekből már levonhatjuk azokat a tendenciákat, amiket éppen aktuálisnak érzünk.
Ezeknek nem feltétlenül kell reálisnak lenniük – ha életünk első albérletében vagyunk három rendetlen lakótárssal, akkor irreális elvárás egy tökéletesen rendszerezett tárolós kamra és egy színkódolt könyvtárszoba, bármennyire esztétikus is. Ha három kisgyerek kapja szét a lakást játék közben, akkor egy minimalista nappali valószínűleg nem a legideálisabb célkitűzés, legalábbis amíg nagyobbak nem lesznek a lurkók.
Arra, hogy mit érzünk vonzónak, esztétikusnak, aránylag kevés ráhatásunk van. Nem tudjuk befolyásolni, hogy mire vágyunk. Azt azonban igen, hogy mit teszünk ezekkel az impulzusokkal. Egy minimalista nappali túlzó elvárás, de egy minimalista dolgozósarok megvalósítható lehet. Egy megosztott lakás esetében nem vehetjük át az uralmat a közös kamra felett, de a szobánkban alkalmazhatunk hasonló rendszerezési elveket a polcainkon.
Az apró lépések legalább olyan messzire vezetnek, mint a hatalmas ugrások, ha elég kitartóan tesszük egyik lábunkat a másik után!